Meja Mwangi - Karácsony sör nélkül
A kenyai kisváros, Kambi vezetékes vizet kaphatna, azonban száz érdek száz irányba vinné el a vizet. Mégis épülhetne a vízvezeték, ha megvolna a pénz, a külföldi segély. Pietro atyát küldik a helyszínre nyomozni, mivé lényegült át a pénz. Pompás borospincét és félig kész vizesárkot talál, de pénznek és a beruházással megbízottnak nyoma sincs. Karácsonyra kifogy a sör a városban, a férfinép világvégeként éli meg. Bár csodák nincsenek, és a víz nem folyik fel a hegyre a követelőző gazdag ember földjére –, mégis a borospincében dől el, hogy a bor, kifürkészhetetlen úton, vízzé, vezetékes vízzé változhat. Meja Mwangi hatodik, magyarul megjelent regényét olvashatja, amely az 1997-ben kiadott Afrika csendes című könyvének folytatása.
Chimanda Ngozi Adichie - Americanah
A fiatal értelmiségi szerelmespár a nigériai-biafrai polgárháborút követő kilátástalanség elől külföldre menekül; örök hűséget fogadnak, de már-más országban próbálnak szerencsét, kinek hol él rokona. A fiú Angliában vergődik, a lány a legjobb amerikai egyetemen, a Princetonon tanul. A „plafonig érő” szerelem megszakad. Mindkettő küzd a bevándorlókra váró megpróbáltatásokkal, konfliktusokkal. Eltelik egy évtized; a hazaköltözött fiú milliomos vállalkozó Lagosban. Egy nap e-mailt kap egykori szerelmétől: a lány is hazakészül. Belőle közben sikeres amerikai blogger lett. Lehet kétszer otthont és világot cserélni, szerelmet, barátságot megtartani, föléleszteni? Vagy idegen marad örökre, mindenhol? Az Americanah megjelenése évében, 2013-ban az amerikai Hertland irodalmi díj nyertese!
Az angliai Guardian 2016 áprilisi Könyvek rovata felsorolta a tíz legajánlottabb írónő között, Wirginia Wolf és Doris Lessing mellett Chimamanda Ngozi Adichie-t.
"10 inspiring female writers you need to read" - The Guardian
A New York Times 2013 legjobb könyvei listán a regény kategóriában az első helyen C. N. Adichie: Americanah.
Fiction Prize - 2013 március 13.
Lupita Nyong'o az Americanah filmben
Chimanda Ngozi Adichie - Az aranyló fél napkorong
A történet az 1961-től független Nigéria boldognak ígérkező évtizedében játszódik. Az ikerpár lányok, Olanna és Kainene úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz; mintha igaz volna a néphagyomány tabuja az ikrekre az igbo (ibó) népnél. Olanna gyönyörű, érzékeny, Kainene csúnyácska, racionális. Olanna szerelme a matematikus, a forradalmár Odenigbo. Kainene partnere a brit Richard, a volt gyarmatosítók kifinomult leszármazottja, akit a 8-9. századi igbo-ukwu bronzkultúra műremekei vonzanak Afrikába. Ugwu, a háziszolga „bozótországból” jött, s a történetet helyenként az ő szemén keresztül láttatja a szerző, amely izgalmas, szellemes lehetőségeket kínál. Ugwu Odenigbót tekinti Urának, mesterének, tőle tanulja a „szép új világot”. A független nyugat-afrikai állam felszabadult a múlttól, a hatvanas évek szabadságában pezseg. Önbizalom, lelkesedés, „világmegváltó” öncélú viták, szabadszerelem. A kivonult gyarmatosítók pénzes állásaiba pottyant új elit tobzódik. De a háttérben gazdasági és politikai érdekek, a múlt öröksége feszülnek egymásnak, izzik az előítélet, a gyűlölet. Polgárháborúba sodródik az ország, az igbók tartománya Biafra néven kiválik Nigériából. A hidegháború idején a világhatalmak összefognak a „szakadár” Biafra ellen. Adichie a majd három évig tartó polgárháború hétköznapjait eleveníti fel, olykor megrendítő tisztasággal és egyszerűséggel. A két pár megpróbáltatásai, kitartásuk egymás mellett, Ugwu mesterien megragadott fejlődése és a meglepő befejezés igazi jutalom az olvasónak.
A könyv kemény táblás kiadása kapható a könyvesboltokban.
A könyv alapján készített filmet bemutatták a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon 2013-ban.
A Vintage Books amerikai könyvkiadónál megjelent Adichie mű a Half of Yellow Sun könyvborítója.
(Magyar címén: Az aranyló fél napkorong a könyvkiadónk gondozásában jelent meg.)
(Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong / Half a Yellow Sun, ford. KISS Árpád, Budapest, Sawasawa Kiadó,
516 old.)
A hazai „egyszeri” irodalomszerető regényolvasó aligha vette számba mindeddig, hogy az afrikai országok literaturáiból Dél-Afrika mellett, minden bizonnyal, Nigéria adja a legnagyobb részt. S ezen belül is az angol nyelven (is) író igbo (ejtsd: ibo) származású szerzők ismertek talán a legjobban. A jelen írást jegyző kritikus által csak „Nobel-díj gyanús” szerzőnek tekintett világhírű alkotó, Chinua Achebe három regény (Örökké nyugtalanul, 1964, A nép fia, 1973, Széthulló világ, 1983) mellett novellákkal és versekkel is képviseli népét, illetve annak kultúráját és irodalmát Magyarországon. De egykor kézhez kaptunk
egy regényt Cyprian Ekwensi-től (Égő fű, a „Részeg a bozótban” c. kötetben, 1966). A kiváló női regényíró, Buchi Emecheta pedig két regénnyel (A menyasszony ára, 1982, Másodrendű állampolgár, 1983) bővíti ismereteinket a mára már több mint három magyarországnyi, vagyis 30 milliót meghaladó lélekszámú „nigériai nemzet” művészeti termése tekintetében. Gergely Ágnes jóvoltából pedig magyarul is kézbe vehetjük a Petőfihez vagy Radnótihoz hasonlóan mártír, nagyjelentőségű igbo költő, az őrnagyként a biafrai háborúban hősi halált halt őrnagy (a Nsukka-i egyetemet védő egyetemi tanár), Christopher Okigbo verseit (Labirintusok, 1989), sőt, róla egy, az említett költő-műfordító jegyezte monográfiát is (Költészet és veszélytudat, 1986).De az igbo haza számos más jeles íróval is megörvendeztette a világot. Most csak a világszerte népszerű, bár nálunk futólagosan ismert női írókra, Flora Nwapa-ra vagy Ada Udechukwu-ra hivatkozunk hirtelenében még, bár sorolhatnánk a neveket. Annál sajátosabb tény viszont, hogy leszámítva most az afrikai születésű ókori és középkori auktorokat (lásd pl. Szent Ágostont, az arabokat vagy Leo Africanust) az újabb kori, rabszolgasorból kiemelkedő emlékirat-szerzők egyik legfényesebb neve, Olaudah Equiano (oktatója adta írói nevén: Gustavus Vassa, 1745–1797). És ő ugyancsak igbo származású (egykori átírás szerint: eboe). Még alig 11 éves, amikor a nyugat-afrikai partokról elhajtják, hiába rendelkezik apja, mint mgburichi (kiválasztott, méltóság) magas ranggal valamelyik part-menti főnök udvarában. Egyszer, amikor a családi településen a nővérével valamilyen oknál fogva egyedül hagyják őket, a rabszolgavadászok elrabolják mindkettejüket. Equiano Barbadosra kerül, ahonnan később kiválasztják, és Új-Karolinára viszik, megkeresztelkedik, mestere, Robert King 1766-ban felszabadítja. És végül Angliában köt ki. Fehér nőt vesz feleségül, és két lánya születik. Életrajzi írása (The Interesting Narrative…, 1789) igen értékes információkkal szolgál gyermekkori (vagyis afrikai) emlékeiből is. (Angol és amerikai kutatók, újságírók ássák elő emlékét és írásait a 20. század első felében.) Talán magukról az igbokról még annyit előzetesen, ma Nigéria öt tartományában (központi terület: Anambra State, Nsukka egyetemi várossal) élnek más etnikai csoportokkal szomszédságban. Büszkék demokratikus hagyományaikra, mivel náluk hagyományosan nem jöttek létre erős központosított törzsi királyságok (mondjuk, mint például a jorubáknál), hanem mindig halmazszerűen egymásba fonódó falusi közösségeket formáltak falufőnökökkel (Lord Lugard szerint: warrant chiefs) az élükön. Az annak idején nagy port felverő régészeti kutatási eredmények (1970 táján) szerint vélhetően már Kr. e. 4500 (de biztosan 2500) évvel a mai vidékükön éltek. A Nri-Awka-Orlu települések népének maradványait (a bronz művességet is jól ismerték) a 9-10. századba helyezik. És ehhez az ásatag kultúrához kötik a szájhagyományokat, a Nri és Aguleri klánok szerint ugyanis az első királyt, Erit nem más, mint Chukwu, az égi isten küldte a földre, akitől ők magukat származtatják. A Nri királyságot, amelynek létét és az igbok 9. századig visszanyúló hegemóniáját az ásatások is igazolják, hitük szerint 948-ban az első eza nri (Nri királya), Ifikuánim alapítja meg. Portugál, holland, végül brit gyarmatosítok lepték el vidéküket, s folyt a természetes, meg persze az ember-kereskedelem, míg csak 10 évvel Equiano halála után, tehát 1807-ben be nem tiltották a rabszolga-kereskedést, amelyért írásaiban természetesen az igbo irodalom eme őse is szót emelt. A brit uralom 1960-ig eltartó hosszú korszaka aztán megpecsételte a terület sorsát, hatása lényegében máig sem múlt el. De ez már egy külön történet… S íme, alig hogy harminc éves elmúlt, mondhatnánk, világirodalmi fegyverzetben tört/tör az élre a nagy elődök utóda, Equiano vagy még inkább Achebe szellemi társa, az 1977-ben született Chimamanda Ngozi Adichie.Az írónő Enuguban született, Nsukkában nőtt fel. Nagyszüleit nem
ismerte, megölték őket a biafrai háborúban. Apja mára immár nyugdíjas statisztika professzor, anyja az egyetemen irodavezető. Orvosnak, gyógyszerésznek tanult, de másfél év után otthagyta az egyetemet, majd tizenkilenc évesen nővére után utazva az USA-ba költözött. Bölcsésztermészetű szakokat, kommunikációt, politológiát hallgatott különféle egyetemeken, és eközben kezdett írni, miközben kreatív írásból MA fokozatot szerzett. Utóbb tanítani is kezdett (az USA-ban és Nigériában is). Díjnyertes novellák sora után adja ki első kötetméretű művét, a Purple Hibiscus (Bíborszínű mályva, 2003) c. regényét, amellyel elnyeri a Nemzetközösségi Írók Díját elsőregényes kategóriában. E prózai alkotás a felszabadult Nigériába vezet, és egy széthulló igbo család életét mutatja be drámai színekkel. Mindellett ez a regény máris elemzések tárgya lett, mégpedig az ún. nigériai vagy még inkább az igbo angol nyelv (igboizált angol) létének, alakulásának tekintetében. Ennek a kérdéskörnek a háttere igen sajátos, hiszen a felszabadult afrikai országokban szinte mindenhol életkérdés az irodalmak számára: afrikai nyelveken írjanak-e az alkotók vagy a volt gyarmatosítók nyelvén? Az írók jó része Nigériában (is) az angolt választja, hiszen a világirodalomba vezető azonnali út nyilván nem adható fel (már csak azért sem, mert az afrikai közösségekben kicsi
még az olvasóközönség!). Viszont ezt azzal kívánják „ki- vagy betölteni”, az angolt magukévá tenni, hogy egyfajta sajátos angolságot igyekeznek megteremteni. Anyanyelvi szavakkal, mondatokkal, helyi, városi jassznyelvvel, szlenggel, ún. nigerianizmusokkal, illetve pidginre emlékeztető és a helyi angol köznyelvből vett stílusformákkal kísérleteznek. Az egyik megoldás tehát: eredeti nyelvi elemekkel telíteni az angol prózai szöveget. Nos Adichie első regényéből máris több száz igbo-ból vett kifejezést gyűjtöttek csokorba a regény elemzői.Az írónő második nagysikerű könyve esetében, amelyet immár magyarul is kézbe vehetünk, viszont az olvasó nem érzékeli ezt a nyelvi-stilisztikai technikát. Jól olvasható szöveget kap kézbe, amelyben idegen szavak igen ritkán fordulnak elő. Az aranyló fél napkorong (Half of a Yellow Sun, 2006) lényegében a borzalmakkal telt nigériai polgárháború (Biafra, 1967–1970) időszakában játszódik. Mindent számba véve végül is azt mondhatjuk: korszerű, de alapvetően realista jelleggel, kevés modernista eszközzel a stílust tekintve rajzolódik elénk a sokszínűen kezelt és számos drámai mozzanattal terhelt történet, miközben a vonalvezetés sem tartalmaz sajátos „absztrakciókat”, nehezen követhető törésvonalakat a cselekmény kibontása során. Bár talán itt érhető tetten leginkább a huszadik századi irodalom hatása. Néha szinte elvarratlan formában ugrálhatunk a cselekményszálak, helyszínek között. Sőt, a végén az egyik szereplő sorsa nyitva marad… Mintha a Hemingway, majd később sok más írónál felfedezett, ún. kihagyásos (a cselekmény, a történések sorából elhallgatott eseményekről van itt szó, találja ki azt maga az olvasó) technika érvényesülne itt (soha nem merült fel az olasz irodalomtörténetben, de pl. Cesare Pavese mindig csak kisregény
méretűnek megmaradt opusaiban is ezt a technikát véljük felfedezni).A regény szereplői, az igbo egyetemi tanár Odenigbo és barátnője (később gyermekének anyja) Olanna, a háztartásukba kerülő fiatal fiú, a szinte családtaggá váló houseboy Ugwu, továbbá Olanna ikertestvére, Kainane (aki eltűnik a nagy igbo-gyilkolás során), illetve barátja, Richard, egy hagyományos művészeteket tanulmányozni Nigériába érkező brit fiatalember, és persze a főszereplő házába gyülekvő nsukka-i értelmiségiek – mintha nem is Afrikát idéznék, szinte egy átlagos európai (globalizált?) környezetet jelenítenek meg.
És ebbe csak itt-ott csöppennek bele igbo hagyományelemek, pl. Ugwu belső monológ-szerű gyermekkori emlékeinek felidézésekor, vagy amikor a fiának Olannával való kapcsolatát kárhoztató és a régi házassági szokásokat kierőltetni akaró falusi asszony, Odenigbo édesanyja lép a színre.A két főszereplő pár és a hozzájuk kapcsolódó személyek magánéletébe – amelyet Adichie kétségkívül tehetségesen bonyolít, történetábrázoló színeit jó ecsetkezeléssel festve fel képzeletünk vásznára –, előbb csak lopakodva (ahogy az a valóságban is történni szokott), majd végül drámai erővel robban be a rettenetes
megpróbáltatásokat hozó történelem. Az igbo önállósulási (kiválási) kísérlet egyfajta etnikai népirtásba torkollik: lefejezett igbo holtteste érkeznek vagonszámra Északról (a hausza, fulbe és más iszlamizált területekről). A történet felpörög, a háborúnak végül is csak egy-egy jellegzetes mozzanata rajzolódik a szemünk elé, miközben az események sodra egy vidéki településre, Umuahiába, Odenigbo szülőfalujába sodorja az immár kisgyermekes Olannát, Ugwut és Odenigbót: éhezés, ellentmondásos hírek, gyilkosságok, feszültség Olanna és a hagyományokhoz kötődő édesanya között. A történet eközben néha Kainane és Richard történetét is nyomon követi. S persze különféle megrázkódtatásokkal járó magánéleti mozzanatok is
beépülnek a leírásba. A válságos (történelmi és magánéleti) helyzet lassan eloldódik, elmúlik, a család visszaköltözik Nsukkába.
Odenigbo a leégett házukban elüszkösödött kéziratait kotorja kétségbeesetten. Olanna pedig eltűnt és vélhetően végleg elveszett ikertestvérét siratja… Adichie vitathatatlanul nagyhatású regényt írt, amely immár elnyerte 2007-ben az Orange-díjat (első regényét csak jelölték erre a díjra), és amelyből utóbb filmdráma is készült (a regénnyel azonos
címmel, a 2008-ban bejelentett terv alapján 2013-ban valósult meg, rendező: Biyi Bandele), bemutatására ugyancsak 2013-ban a torontói nemzetközi filmfesztiválon került sor. De hadd tegyük még hozzá a regényről írottainkhoz, a mű kapcsán Chinua Achebe maga is rögzítette megjegyzéseit Adichie honfitársa könyvéről. Azt írja többek között: „Mi általában nem tudjuk a tudást átadni a kezdőknek, de íme, itt van egy új író, aki a régi elbeszélők adottságaival rendelkezik. És oly vakmerő, hogy nem bátortalanították el a nigériai polgárháború borzalmai.” (Az interneten található egy nyilvánvalóan északi szerző tollából származó Achebe-elemzés, amelyben az a vélemény fogalmazódik meg, hogy a nagy író nem csak hogy nem a modern afrikai irodalom atyja, de ráadásul igbofil, és legrosszabb könyve utolsó műve, amely a biafrai háborúról szól. Az írás, bocsánat a gondolatért, de a holocaust tagadók magatartását idézi, vagyis hát van még mit tennie Achebe mellett az újabb igbo
írónemzedéknek is, hogy a biafrai háború történései a helyére kerüljenek az agyakban…)
Nem lenne ismertetésünk teljes, ha nem ejtenénk szót a fordításról. Kiss Árpád, aki eredeti szakmáját tekintve gyógyszerész, megszállott szerelemmel és rendkívüli igénnyel magyarított immár több mint féltucatnyi afrikai regényt. Adichie könyvét ugyanezzel az igényességgel tette át anyanyelvünkre. Bár nem rendelkezem az eredeti angol változattal, úgy érzékelem, a magyar szöveg nemcsak hibátlan, de élmény-teljes stílusban fogalmazódott meg. Sok esetben fordításokat olvasva önkéntelenül szeretnék a kezembe ragadni egy ceruzát, hogy apróbb-nagyobb nyelvi hibákat, szerencsétlennek érzett megoldásokat korrigáljak. Kiss Árpád fordítása olvastán ez a késztetés sosem ragadott magával.
Éppen ezért várjuk nagy-nagy várakozással a következő Adichie-regényt (Americanah, 2013) fordítónk magyarításában, amely
tudomásunk szerint immár majdnem elkészült. És persze ezúttal immár olyan művel szembesülhessünk, amelyben – reményeink szerint – a kiváló igbo írónő (hogy irodalomesztétikai igényeinket is kielégíthessük, ezért említjük a dolgot) második regényénél is gyakorlottabb kézzel vezeti majd a történet fonalát, a cselekménybeli törésvonalak még elegánsabb eldolgozásával igyekszik bejutni immár
az irodalmi öröklét előszobájába.
Biernaczky Szilárd
Meja Mwangi: Suttogó szelek
Biafráról másképp – kései megemlékezés Chinua Achebéről ( 1930-2013 )
Volt egyszer egy ország, Életem Biafrában” ( There was a country A personal history of Biafra, Penguin 2012 ) címen jelent meg az „ afrikai irodalom atyjának” tartott Chinua Achebe utolsó könyve.
„Aki nem tudja, hol ázott meg az esőben, azt sem tudja, hol szárad meg” – ezzel az igbo* ( ejtsd ibó ) mondássa indítja Achebe a könyvet.
Az ősök és hagyományok munkáiban központi helyet foglalnak el, hiszen az afrika és európai civilizáció ütközőhelyén, a fényes függetlenség első évtizedeiben alkot. Azonban ez az írás személyes ihletésű, családja eredetét, történetét helyezi el a történeti keretbe. Ez az írás a könyvben leírtakra támaszkodik, eltérő forrásokat külön jelölöm.
Achebe életét két részre vágta a biafrai polgárháború ( 1967-70 ). Az első fele az 1966 előtti, Biafra előtti szakasz:
Achebe Nigériában született. Első könyvével egyszeriben világhírt szerzett. 1958-ban jelent meg a " Széthulló világ " című, első regénye. A címet W.B.Yeats „ A második eljövetel” c. verséből („széthull minden, nem tart a közép” ( Ferencz Gy. ) vette. Gilbert Phelps angol író az év ( 1958 ) legeredetibb könyveként méltatta és sokat tett az akkoriban szokatlan, egy „idegen” kontinensről bejelentkező szerző angliai fogadtatásáért. Achebe egy afrikai falu életétének felfordulásán keresztül idézi az európai terjeszkedés, növekvő befolyás következtében megjelent válságot. Kiadója, a Heinemann akkori főszerkesztője szerint „ a háború óta írt legjobb regény. A „Széthulló világ” a legtöbbször megjelentetett könyv afrikai írótól a mai napig. Ötvennél több nyelvre fordították. A soknyelvű Nigériában Achebe tudatosan választotta a gyarmatosító nyelvét, a közös nyelvet a soknemzetiségű országban, angolul írt.
Apja missziós tanító volt a gyarmati Nigériában, gyerekeit a helyi angol iskolákba járatta gyerekeit. Apja fivére megmaradt az igbo ( ejtsd: ibo ) nép hagyományainál. Achebe az igbók szájhagyományban élő történelmét. Apja érdeme, hogy nem zárta el a kettős neveléstől. Tehetségét felismerte a Nigériában jól szervezett angol gyarmati oktatás, ösztöndíjat kapott, iskolái után a BBC, majd a független rádió adásszerkesztője lett. Achebe tevékenységén keresztül megismerjük a jövőre, 2014-ben, immár 100 éves Nigéria állam születését.
Nigéria, az angol Nigéria Protekturátusból szervezett független állam ( 1961 ) nem szerves fejlődés eredményeként jött létre. 1914 –ben F. Lugard kormányzó a ma Nigéria területén található protektorátusokat egyesítette Nigéria Gyarmattá az északi tartományban élő fulani-hausza népek, a délnyugati joruba, délkeleti igbo és tucatnyi kisebb népcsoport összevonásával. Közvetett úton, helyi főnökök bevonásával gyakorolták a hatalmat, érdekeiket brit katonai jelenlét védte( Lugard: The Dual Mandate in British Tropical Africa ). 1941-ben Nagy Britannia tervezetten kivonult a hatalomból; megszervezte az első független választást és visszahúzódott a gazdaságba.
A függetlenségi folyamat békésen zajlott „ aranytálcán kaptuk, nem küzdöttünk érte” – írja Achebe érkezünk a fordulatot jelentő 1966-os évszámot viselő versig:
1966
ÖNFELEDT
NEMTÖRŐDÖM NAPOK
A JÁTÉKASZTALNÁL OSTOBÁN
ÉLETEKKEL BABRÁLTUNK
MESSZI AKNÁBAN
A MÉLYBEN GYÉMÁNTHEGYŰ
FÚRÓFEJ MÁR
KÚSZOTT A KÁOSZ ÜLEDÉKHEZ
RITKA ARTÉZI GYŰLÖLETHEZ
AHONNAN FRÖCCSENT EGYKOR
FORRÓ VÉR ISTEN ARCÁBA
AZ ELSŐ CSALÓDÁSKOR
ALKOTÁSÁBAN
AZ ÉDENBEN.
Az „1966” c. vers és a mellette megjelent negyedik regénye „ A nép fia” - elképzelt afrikai országban lezajlott erőszakot, puccsot, polgárháborút vizionált, melyet a frissen független ország éretlen-felelőtlen, korrupt új elit gerjesztett. Achebét összeesküvéssel vádolta meg a 1966-os második katonai puccs vezetése - ti. „ előre tudta mi következik” . Az irodáját feldúló katonák szavai: „meglátjuk , mi erősebb, a toll, vagy a fegyver”.
Biafra születése:
1966-ban igbo katonatisztek puccsot hajtottak végre. Majd ezt követte a második puccs: az igbo tisztikart kivégezték az északi katonatisztek. Megkezdődött az igbók módszeres irtása- rendőri-katonai segédlettel . A polgári lakosság módszeres kivégzését a függetlenedő afrikai kontinens nagytekintélyű politikusa, Julius Nyerere, Tanzánia elnöke „afrikai holokausztnak „ nevezte. Az északon dolgozó igbo áldozok száma harmincezerre nőtt, megindult a menekültáradat a dél-keleti, igbók lakta tartományba, mely 1967-ben Biafra néven bejelentette kilépését Nigéria szövetségi államból . A békítő tárgyalások kudarcba fulladtak részben a rivalizáló katonai vezetőik miatt, akik egyébként ugyanazon a külföldi katonai akadémián végeztek.
Nem Achebe az egyetlen író, aki akkor a politika áldozata lett Nigériában: a békeközvetítéssel próbálkozó író-drámaíró Soyinkát is bebörtönözték a szövetségiek árulással vádolva. Biafrai vezetője rosszul mérte fel a katonai és nemzetközi politikai helyzetet.
A szakadár állam ellen létrejött a „Nem Szent Szövetség”, Achebe szavaival. Nagy Britannia a nigériai szövetségi államot támogatta. A Szovjetunió segítséget küldött, kihasználta, hogy „a hátsó ajtón” angol érdekövezetbe lép. MIG, Iljusin gépeket szállított, technikusokkal, hadianyaggal. Az Egyesült Államok távolságtartó volt „brit érdekszféraként” kezelte. Franciaország támogatta a brit érdekövezet korrózióját, a volt francia gyarmatokról jutott el támogatás Biafrába. Portugália engedélyezte a sao-toméi repterek használatát. Innen akadozva eljutott némi segélyszállítmány a fokozatosan blokád alá került biafrai enklévéba. Csehszlovákia fegyverszállítással támogatta Biafrát az 1968-as prágai bevonulásig. Tanzánia elsőként ismerte el Biafrát. Elefántcsontpart, Gabon, Zambia és Haiti követte. Az Afrikai Egységszervezet a Nigériai szövetségi államot támogatta. A mesterséges, európai érdekek szerint kialakított határok lebontása messzemenő és kezelhetetlen lett volna-szerintük.
A biafrai vezetés a belpolitikában propagandagépezetre támaszkodott, csodafegyvereket ígért. Achebe, az ismert író Biafra elismertetéséért, majd humanitárius célból számos nemzetközi fórumon képviselte az országot. Győzött a nigériai katonai fölény . Milliók haltak éhen, többségük gyerek. A világsajtóból megtanulta a Nyugat a kwashiorkor szót. A segélyszállítmányok ( Vöröskereszt, Caritas ) eljuttatásában a svéd van Rosen , az önkéntes orvosok közt a francia Kouchner ( a Medicine Sans Frontier alapítója ) neve is szerepelt. A polgárháborúban vesztette életét a kitűnő költő Christopher Okigbo. Mo.-on verseit „Költészet és veszélytudat” c. munkájában Gergely Ágnes méltatta (1986). „Nyugaton” a biafrai hírek kiszivárgása után ikonikus alakok pl. Vonegut, Sartre, Lennon, Harrison, Baez, Hendrix tiltakoztak a népirtó polgárháború ellen. A Varsói Szerződés országai Nigéria pártján álltak. ( Az 1994-es magyar kiadású „A XX sz. története” (Officina Nova ) cikkely is őrzi ezt és biafrai Ojukwét hibáztatja szakadár politikája, saját népe kiirtása miatt ).
Végjáték: Biafra kapitulációja után a nigériai kormány átszervezte a szövetségi államot. Biafrát feldarabolták. A Biafrai- öböl nevét megváltoztatták Bonny-öbölre. A győztes Gowon ezredes megbékélést hirdetett: „nincs győztes és legyőzött”.
Biafra után
Biafra után kezdődött Achebe életének második, már külföldön élt szakasza. Nagyrészt az Egyesült Államokban élt, a neves Brown Egyetemen ( Massachusettes ) irodalmat tanított haláláig. Magyar megjelent művei: Széthulló világ ( Things Fall Apart, 1958 ) , Örökkké nyugtalanul ( No longer at Ease, 1960 ), Isten nyila ( Arrow of God, 1964 ), A nép fia ( Man of the People, 1966 ), Hangyabolyok a szavannán ( Anthills of the Savannah, 1987 )
Chinua Achebe 21.sz.-i lánya ( Washington Post Book World )
Ch. N. Adichie nigériai, igbo származású írónő regénye „ az aranyló fél napkorong, SAWASAWA, 2012 ” c. regénye ( Half of a Yellow Sun,Knopf 2006) Biafrában játszódik.
„ Nem ismer félelmet, másképp nem mert volna a nigériai polgárháború iszonytató borzalmához nyúlni. Adichie szinte tökéletes, ahogy felbukkant „ méltatta maga Achebe az Orange Prize- díjas könyvet. A könyvből készült filmet 2013-ban mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon ugyanezen a címen. Az O’Henry-, Commonwealth Írók-díjas szerzőnőt 2014-ben a New Yorker irodalmi magazin a húsz legtehetségesebb negyven év alatti szerző közé sorolta. Utoljára megjelent „Americanah” című regénye ( Americanah, 1012, Knopf ) a New York Times Book Review „ 2013 tíz legjobb könyve” listájára került.
Magyarul 2013 októberében jelent meg„ Az aranyló fél napkorong” és az „ Americanah” előkészület alatt.
Versidézet a könyvből:
HALLGATTÁL, MIKOR ELPUSZTULTUNK?
Láttad a fényképeket hatvannyolcban,
Rozsdaszín hajú gyerekek:
Beteg foltok fészkelnek a kis fejeken,
A haj lehull, mint a porban rothadó levelek.
Képzeld a gyerekeket, karuk pálcika,
Mint labda a has, rajt a bőr feszülő hártya
Kwashiorkor a neve – nehéz ez szó.
Mégsem elég undorító, mint a bűn maga.
Képzelned sem kell, a sok kép maradt
Life magazinod fényes lapján
Nézted, de láttad-e? Futólag sajnáltad?
S megbújtál szerelmed, feleséged karján?
A bőrük fakult, híg tea színe
Alatta pókháló, törékeny csont
Meztelen nevető gyerekek, kattan a gép
a fényképész utána egyedül lelép
Ch.N. Adichie (31.fejezet)
* igbo vagy ibó A magyar bevett írásmód az utóbbi, fonetikus alak, azonban Achebe a tárgyalt könyvben kifejezetten nehezményezte, hogy sok nyelv a fonetikus ibo ( magyarul ibó ) alakot írja. Ezért az igbo írásmódot választom , melyet az „ Az aranyló fél napkorong” fordításakor is követtem. ( Tán nem erőltetett párhuzam az idegen szövegben üdvözölt „ Magyar” alak a Hungarian helyett. )
Kiss Árpád / www.sawasawa.hu
Valami készül Mr. Jones, de ugye nem érted mi? - kérdezi hősét a kenyai író, Meja Mwangi. Mr. Jones sodródik egész életében. Először a wales-i nevelőintézetből Dél-Afrikáig . Mire kikapaszkodik a kamaszbűnök árnyékából, visszarántják. Tudta nélkül belekeveredik az apartheid-ellenes ellenállásba, fegyvercsempész, gyémánt- és géprabló lesz. Az Indiai-óceán apró szigetén meghúzhatná magát, de Jones pár év múlva kábítószercsempészek helyett ül egy angol börtönben. Kiszabadul és visszatér Afrikába. Egy véletlen szemtanú leírásához és térképhez jut; a szigeten gazdátlanul heverő gyémántok. A kenyai Meja Mwangi 1999-ben a budapest könyvvásár díszvendége, mára nemzetközi hírnévnek örvend. Az író lendületesen csereberéli a helyszíneket, egyaránt otthonossággal mozog az apartheid, a londoni alvilág és egy indiai-óceáni sziget idilljében . Azonban Mwangi a kenyai helyszínnel és lakóival villantja a legnagyobbat. Nem a kívülálló képzelőereje dolgozik, hanem a saját faluját írja meg. A falu varázsától hőse, Jones majdnem öntudatra ébred, de sodródik tovább. A múltja, a végzete nem hagyja nyugodni. Azt hiszi várja a kincs a szigeten. Hallja a pálmalevelek suttogását a szélben. „Minden új Afrikából jön" – agyonidézett mondat. A Suttogó szelek 1989-ben jelent meg – felbukkan benne Bob Marley, Peter Tosh dalszövege, a 90-es évek változásai előtti világ, azonban Mr. Jones, az antihős kisember figurája kortalan..
Meja Mwangi: Kariuki, kis fehér ember Afrikában
Meja Mwangi kenyai író második ekönyve jelenik meg magyarul. Egy tucat könyvet, feleannyi filmforgatókönyvet írt, számos nemzetközi díjat elnyert, közöttük a Kariuki 1991-ben a Deutsche Jugend-literaturpreis nyertese. Kariuki, a kikuyu törzsbeli gyerek, és Nigel, az angol kisfiú együtt keresik a kalandot, a boldog pillanatokat. Körülöttük a felnőttek világa, amely tele van gyűlölettel, félelemmel, viszállyal. De hiába tiltják egymástól a két fiút, elszöknek az erdőbe, halásznak, varacskos disznóra vadásznak, mígnem Nigelt foglyul ejtik az erdő titokzatos fekete lakói. Kariuki elindul egyedül, hogy megkeresse barátját.
Meja Mwangi: Az utolsó dögvész
„AIDS temet – kondom gyógyít” – dülöngélnek Kamasz betűi a plakáton Crossroads házain. A pusztuló afikai városka válaszúthoz ért: vagy megpróbál valahogy védekezni korunk pestise ellen, vagy ez lesz számára az utolsó dögvész. A kenyai Meja Mwangi egy vidéki település sorsán keresztül mutatja be az AIDS okozta tragédiákat. A regény hősei: Janet, a kondomot terjesztő asszony, Frank az állatorvosból átvedlett segítőtársa és Kamasz meg Broker, a sikeres üzletember – vagy ő Wa Guka, a hírhedt bankrabló? – küzdenek a járvánnyal, az előítéletekkel, hagyományokkal, a helyi hatalmasságokkal és önmagukkal. „- Milyen üzletbe érdemes itt kezdeni?” – kérdezte az öreg tanárt. - Sírásás – szólalt meg mögöttük Kamasz. - A sírásás jól megy – bólintott a tanár. – Tarolnak manapság. - Más nincs? – próbálkozott Broker. – Valami kevésbé kísérteties? Adok-veszekre gondolok. - Koporsó – kotyogott közbe megint Kamasz.” 1980-ban ünnepeltük a himlő eltűnését a Földről, az ezredfordulóra kétmillió áldozata lesz az AIDS-nek a szubszaharai Afrikában.
Meja Mwangi: Afrika csendes
„A gazdag embernek a fingja sem büdös” Így foglalja össze Baba Pesa, a Pénz Atyja világszemléletét. Neki minden sikerült Kenya függetlenné válása után. Megszerzi a volt telepes házát, birtokát, gépeit. Terjeszkedik. Szomszédaitól is felvásárolja földjeiket. Egy dologgal vall kudarcot. Tehetséges fia félbehagyja az egyetemet és meghasonlottan , alkoholmámorban az eldugott kis falu önjelölt prófétája lesz. Hiába várják az esőt. Áldozatot mutatnak be a Kenya-hegy havas csúcsán lakozó régi istennek is, de senki sem emlékszik az ősi szertartásra. Mégis megjön az eső, de mindent elmos, elvágva az életért küzdők útját. Mwangi fanyar, hahotára is fakasztó humorral mutatja be a régi értéket felejtő, az új civilizáció árnyoldalaitól megzavarodott afrikai ember dilemmáit. A kenyai Meja Mwangi az afrikai és a kortárs angol nyelvű irodalom kiemelkedő, rendkívül termékeny, Európa szerte elismert írója.
Meja Mwangi: Nyomozás Bozótországban
Az elefántagyar az elefántoké! – szól az állatvédők felhívása. Az elefántagyar drága, mint az arany. A kelet-afikai Kenya volt az (egyik) utolsó vadparadicsom a földön. Az Elefántveszély! Feliratú tábla kopottan szomorkodik a Mombasától a kontinens szíve felé vezető Trans-African Hihway mellett. Elefánt már alig akad. Romantikus szafarik vadászait felváltották a géppisztollyal lesben álló banditák, akik kíméletlenül tizedelik az elefántokat. A világkereskedelem várja az áldozatul esett állatok testrészeit, hogy magára aggatva pompázhasson bennük az ember. A maffia megszimatolta az üzleti lehetőséget, és az orvvadászatot a kábítószer kereskedelem mellékágazataként üzemelteti az afrikai országban. Ilyen fekete a helyzet, vagy csak véget ért az illúziók kora szafariföldön és ami a mai modern Kenyát illeti, nem igaz rá a régi mondás: Minden új, ami Afrikából származik? Meja Mwangi világszerte ismert, és az angliai irodalom könyvekben is megemlített, kortárs kenyai író.